Az író nem szöveggenerátor. Érthető a rettenet: Íme, a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell – kezdődik például a posztmodern előfutárának, Hajnóczy Péternek az alapregénye, A halál kilovagolt Perzsiából c. könyv. (A linkre kattintva elérhető a mű tartalmi kivonata és megnézhető a regényből készült magyar film.)
Alkati szempontból vannak emberek, akiket közlésvággyal áldott (vagy vert meg) a Teremtő. Rosszabb esetben úgy érzik, mondanivalójuk nemcsak nekik fontos, de mások számára is bír jelentőséggel. Mások azt érzik, a kimondott és leírt szavak valamiféle rendet teremtenek a gondolataik között. Szerintük: ha szavakba öntik örömüket, bánatukat, akkor helyezték csak el igazán dolgaikat világunk valamely polcán.
És persze van olyan pillanat is az ilyen képességű emberek életében, amikor a közlésvágy hatalmas, ám az adekvát mondanivaló minimális. Azaz, hogy fuldokolva mondanám, de épp nincs mit. Illetve a mit nagyon személyes, így mások számára közömbös. Lehet, hogy kibukik, de csak egy szűk réteget érint, ezáltal kudarcos. Vagy a mondanivaló nem vállalható, mert a közösségnek, amelynek írunk, kialakult az elváráshorizontja, már várja a stílust, a megszokott hangulatot, a szavakat, amelyek a név mögött mindig megbízhatóan meghúzódnak.
A marketinges szövegíró és a szépíró
Másféle gondokkal küzd a marketing szöveget, fizetett cikket író PR-os. Szolgáltatása nem ihletre, hanem rutinra bazíroz. Kérdés, van-e elég infója ahhoz, hogy csinos szófelhőt generáljon.
De térjünk vissza az ihletett szépíróhoz: mi van akkor, ha – a költővel szólva – „kél káromkodni kedve”? Ha valami olyasmit mondana, amit eddig még nem? Ha más akar lenni, mint eddig? Ha életének tényei másfajta szerepet írnak elő neki? Ha ki kell lépni a karakterből, mert az nem bírja el azokat a szavakat, amelyeket mondana?
Heidegger írja, hogy az írógép alapvetően változtatja meg az írás minőségét, akkor még nem is sejtve, hogy az írógép korántsem a történet vége. A fehér papír a múlté, nekünk egy monitoron imitált fehérség jut.
Ennek rettenete semmivel sem kisebb, ugyanakkor a kockázata is többszörös: amit írunk, nyelvileg igénytelen és széttartó, tartalmában közhelyes, irritáló, indifferens, vagy egyszerűen csak egy badarság lesz (mint például ez a szöveg itt a képen).
Kevés rosszabb érzést ismerhet egy író, mint a bent rekedő szavak fojtó ürességét. Kell valami szellemi fittség, jó közérzet, harmónia, megszerzett gyakorlat a szavak mögött. Ha nincs, a szöveg nem működik, félrecsúszik, elromlik. Ugyanakkor tagadhatatlan, az írás maga a pótcselekvés, a valódi tettek, érzések árny- vagy épp torzképe, menekülés, gyógyír. A bátorság hiánya. A nemélet. A félrecsúszás korrigálásának reménytelen kísérlete.
Mégis több ezer év irodalma bizonyítja, hogy Platón megteremtett Szókratésze, az Apostolok Jézusa, Dante kozmológiája, Don Quijote szent bolondsága, Dosztojevszkij rettenetes életdilemmái, Anna Karenina félrecsúszott szerelme támpontot, fogódzót adnak valódi életünkhöz. A szerzők beszélnek hozzánk, tanácsot adnak, életpályákat sugallnak, megmutatják a buktatókat. Azoknak, akik szeretnek önmagukkal vitatkozni, akiknek ilyenfajta segítségre van szükségük ahhoz, hogy emberek maradjanak.
Mindez közhelyes? Igen, mégis akad, aki úgy érzi, írni jó. Más szerint muszáj. A harmadik köszöni, inkább él és cselekszik. Választások erdejében vezet utunk, és nem valószínű, hogy dilemmánkat a bokorból kiugró Vergilius fogja megoldani. Még kevésbé egy szófelhő generáló szoftver az online világból.